Hát itt vagyunk megint. A többes szám túlzás, mert ezt az oldalt én vezetném tán, így pontosítok: itt vagyok megint. Nincs arra mentségem, hogy az elmúlt négy hónap során miért nem jelent meg TDT. Nem mondom azt, hogy írói válságba kerültem, mert ezzel elismerném azt, hogy író vagyok. Ami nem igaz.
Érdekes dolog ez az írni nem tudás. Olyan, mint valami lelki baj. Fizikailag képes vagyok írni, de nincs meg benne az a plusz, ami megkülönböztetné egy átlagos jegyzettől, ami az esti programra vonatkozik.
Lassan kezdek belenyugodni, hogy semmi sem tökéletes. A fejem felett halványszürke felhők úsznak északkelet felé. Majd meglátjuk, mit hoz még a szél.

Mint annyiszor, most is szeretném leírni: nyugodtan lehet küldeni nekem mindenféle írásokat. Amennyiben megfelelő a tartalma és kidolgozottsága, kitüntetésnek tartanám, ha megjelenhetne ezeken az oldalakon. :-)

Immár második alkalommal. Legalábbis itt, a nyilvánosság előtt. Ki tudja, hogy a műhelyben hányszor forralták fel újra abban a bizonyos üstben, a még el nem készült játékot, a Diablo-t. egyszer megszületett, és itt volt nekünk, hibákkal telve – bugosan – de mégis játszottunk vele. Kihasználtuk hiányosságait és játszottunk vele. Elfogadtuk fogyatékosságait és játszottunk vele. A korszak vége felé lehetett érezni, hogy komoly változások következnek majd be, javítanak ezt-azt, befejezik a játékot, hozzáteszik az eddig szunnyadó – meg nem valósított - ötleteiket.

És amikor megjelent a kiegészítő, a játék újjászületett. Az eddigi uralkodó lándzsás istenek csúfosat buktak, és halálukkal megkezdődött a másodkor, a női karakterek uralkodó korszaka. Itt volt számunkra a kiegészítő, tele hibákkal, de mégis játszottunk vele. Kihasználtuk hiányosságait, és heteket töltöttünk a tehénpályán. Elfogadtuk fogyatékosságait, és játszottunk vele. A Blizzard nem volt rest, megígérte nekünk, hogy ami nem jó, azt megreparálják, és ami jó, az még jobb lesz. 2001 októberében.

Két évvel később, mostanság, a játék következő újjászületéséhez közelít. A synergy rendszer bevezetésével, és a csapatmunka kierőltetésével a fejlesztők tartalmat adtak a játék eddig ismeretlen, és nagyrészt értelmetlen 75%-ának is. Az egyetlen kérdés, ami az egyszeri játékosban felmerül: miért kellett erre ennyi évet várni? Mert igazából ezzel lett kerek a játék, ezzel állt össze azzá az egésszé, ami mindig is szeretett volna lenni. (már sok-sok éve.) Fogunk játszani vele, és kihasználjuk a hiányosságait? Ez nem is lehet kérdéses.

Kiegészítés
A nagy gondolkodók és filozófusok azt tanítják, hogy életünk a halálunkkal lesz teljes. Talán így van ez a Diablo-val is. Mikor az utolsó részhez kijön az utolsó patch, nos addigra lehet, hogy teljes lesz. Ki tudja?

Feküdt az asztalon, csendben feküdt, és nem mozdult. Hontalan tudta, hogy nem fog többet mozdulni; meghalt. Igazából nem tudta elhinni, döbbenten állt, nézett maga elé, valahová, a látható világon túlra, és várt. Várt rá, hogy megszólaljon, hogy intsen, hogy arca valamely jól ismert grimaszba ránduljon. Hiába.
Hirtelen megfordult a világ, gyomra háborogni kezdett; lassan kezdte felfogni, hogy mi is történt. Lábai nem bírták el testét - talán nem is akarta, hogy elbírják – leült, pontosabban leroskadt a földre, fejét az asztal peremének támasztotta.
Miért, miért ő, miért nem valaki más a kétmilliárdból? – motyogta félhangosan. Tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat valamikor, és azt is tudta már régen, hogy magát fogja sajnálni, amiért itt maradt egyedül. A halottakat nem sajnálja az ember, ők elmennek, lelkük talán egyszerűen elszürkül egy este, talán itt kavarog körülöttünk, óv, vagy kísért bennünket; itt maradottakat. Hontalan nem bírt sírni.
Nem bírta megsiratni azon kevesek egyikét, akit szeretett. Szeretni – milyen furcsa szó – gondolta. A mai ember elkorcsosítja a szeretetet, szeret érdekből, szeret hatalomvágyból. És utána kineveti a naiv embereket, mert ők még képesek rá, hogy egyszerűségükben határtalanul, és fenntartások nélkül szeressenek.
Kineveti, és mártírnak nevezi őket – mindenki mártír, aki őszintén szeret; mert képes rá, hogy föláldozzon dolgokat, azokért, akiket szeret, a viszonzást el nem várva – mivel nem tudja elképzelni, hogy a világ általános törvényei csődöt mondanának; hogyan lehetne szeretni a viszonzás elvárasa nélkül?
El sem tudjuk képzelni, mert szinte már a génjeinkbe épült az alakoskodás, sok-sok generáció öröksége ez, amit nem könnyű levetkőzni. És igazából nem is akarjuk levetkőzni, mert nem kellemes a kisebbség tagjaként élni. Ezért inkább durvák vagyunk, és akinek sikerült, azt pedig kinevetjük.
Hontalan közben a földön ült, és nem tudott sírni.

Időnként szeretek elveszni a neten, és néha érdekes dolgokkal találkozom.
Egyik alkalommal elvetődtem a www.zoricart.tk oldalra és elcsodálkoztam. Ilyen létezik itt a neten? (egy csecsemőnek minden új.) És pont akkor találom meg, amikor nem állok hangulatom csúcsán. Persze az életben nincsenek véletlenek.
Tehát aki kíváncsi néhány igazán szép groteszk rajzra, az pötyögje be ezt a címet a böngészőjébe. Talán nem fog csalódni.