Amint az sajnálatos módon kiderült, az az áldatlan állapot, hogy havonta 40e feletti telefonszámlám van, nem tartható tovább. Ígéreteket kaptunk, hogy a szegedi Déltáv is hozzájárul majd az internetes társadalom megvalósításához, de az ígéretek még élvezhetõ kedvezmény formájában nem mutatkoztak meg... "Eltûnésem" egyik magyarázata ez, a többi, az magánjellegû :)))
Mindennek ellenére rájöttem, nem lehet diabló nélkül élni, az elvonási tünetek egyre erõsebbek, és egyre közelebb az a nap, amikor csapot-papot (& mágust) félrecsapva (utóbbiaknak a fülét :))) ismét megjelenek a mélyben...
Visszatérésem egyik oka a TDT. Továbbra is kapom a leveleket, melyben hiányoljátok a frissítéseket (joggal...) Ezért Des és én, úgy döntöttünk, kicsit más formában, de továbbra is folytatni fogjuk e lap megjelentetését. A formai változás magát a TDT-t nem is érinti komolyan, hisz eddig is többnyire irodalmi jellegû írások jelentek meg benne, és az az elhatározásunk, hogy ez így is maradjon. 
Fogadjátok szeretettel tõlünk és íróinktól az alábbi számot.

Tékintetes Igazságos Diáboló Páholy !

Akkoriban még fiatal volt a világ, nem nyikorgott úgy a föld tengelye, mint mostanában. Fiatal és friss volt az ember. Iszonyatos erõm teljében voltam, fél-kézzel is megültem a bilin. (Elengedett kézzel is próbáltam, de úgy gyakran leszédültem…) Bizony ! Két néha három száz lépést is tudtam rohanni. Teljes csatapáncélba öltözve csaknem egy hízott disznó súlyát nyomtam. Páncél nélkül a Kormos kutya súlyát sem értem el. Ennek is köszönhetõen egy telivér harcimén hátán csaknem a hangsebességével vágtattam körbe-körbe ellenfeleimet, kik így heves szédülés után kidõltek a nyeregbõl. Lovagi híremet megalapozva egy lüke Spanyol módjára (Valami Don Kihólt-e Del A Mancsa volt a neve…) én is összeválogattam kedvenc dolgaimat és könnyû és nehéz fegyvereimet, majd kóbor lovagként útnak indultam. Több kilólépésnyi vándorlásomra, csak kedvenc szolgámat Kánnon a Bubble Gummi nevû barbár lovászgyereket vittem magammal. A váltás lovamra kaját és piát pakoltam, a csatlósomnak a hátára felpakoltam a található összes fegyveremet. Az övemre csak a MATAV által szabványosított gyomorfelkavaró piros színû kiskanalat öveztem. Hoppá ! Hiszen tikegyelmetek nem ösmerhetik a MATAV-ot ! A MATAV egy roppant hatásos szervezet volt azidõben "Mobil Automatákat a Távoli és Alkalmatlan Világokra !". Mostnara már a "Helyhezkötött Rugalmas Kézi Erejûeket Nagyon Távoli Világokra" lett a szervezet neve. Ezt már ti HERKENTYÛ -ként ismeritek. Na de a történet nem errõl, hanem a Sárkányról fog szólni ha a fene fenét eszik is !!!
Lelkes tömjénezés és integetés után elbúcsúztunk a falu bolondjától, majd a falu határában annyira elszédültünk, hogy megálltunk vacsorázni, elvégre dél óta talpon voltunk. Estére beköltöztünk a fogadóba, ahol aztán adhattam a messzirõl jött nagyurat, mert a falu túlsó végében lévõ csehóban szoktam taccsot dobni. Néhány buta pór nem elég alázatosan viselkedett, ezeken kegyetlen bosszút álltam, még az éjjel felszarvaztam Õket. Reggel aztán majdnem vesztes csata keveredett volna mindenféle tenyeres talpas, ásós kapás, vasvillás parasztokkal. De az egyik szekerce olyan csattanással csapódott le combpáncélzatomról, hogy megtörtént a baj ! Kedves csatlósom Kánon felébredt ! Hát igen, Kánon fijam igazi barbárként dél elõtt soha nem bírt felkelni. Morcosan elõmászott az asztal alól, nekihessegette a falu hentesét a plafonnak, majd a tetõnek, majd az épületen kívül a porba segítette.
Kedves Csatlósom, két ásítás és nyújtózás között, mely nyújtóval lecsapta a kovácsot, és a kocsmárost, ébredezni kezdett. A felé ugró sebzett vadként vonyító jegyzõ akkora taslit kapott, hogy utána a fogazatát már csak jegyérvényesítésként használhatta a BÉKÁVÉ. (Ez egy õsi intézmény, Békává változtat smárolás utján mindenkit…) Miután a csata véget ért, a túlélõket hátba szúrtam, a kocsmáros pénzét értékelõrzés címén magamhoz vettem, útnak estünk. Lovagoltunk egész délig, mikor egy erdõsávhoz értünk, mely elõtt az út kétfelé vált. A bal fele haladó út táblájára ákom-bákom betükkel fel volt írva : ERRE. A jobb táblán az inteligens ARRA felirat, ahonnan jöttünk ott pedig az AMARRA szöveg virított. Az ebéd elfogyasztása után, megszavaztuk, hogy bal fele indulunk tovább. Elszántan és elgyötörten az embertelen körülményektõl, erõm végsõ megfeszítésével lovagoltam tovább. Este felé találkoztam Kánnon csatlósommal, aki õszinte megdöbbenésemre szembe jött. Miután illõen köszöntöttük magunkat, rájöttünk, hogy valami MÁGIA lehetett a dologban, hiszen délben még egymás mellett lovagoltunk, akkor most hogy a fenébe találkozhatunk szembe ? A vacsora elköltése után rájöttem, hogy mikor délben a bal fele kerülés mellett döntöttünk, egymással szemben álltunk, így míg én balra Kánnon jobbra indult el! Ez még csak hagyján, de az erdõ kör alakú, így szembe találkoztunk a túlsó oldalán… Kánon fijam röhögõ görcsöt kapott, már hogy a fenébe lehet egy körnek túlsó oldala, de szerencséjére rajtaütés-szerûen elaludt. Csak azért nem fenyítettem meg, mert én már horkoltam. Reggelre újabb rettenetes sorscsapás ért minket, a hintõpor után elfogyott a kajánk is. Törtünk keményen az agyunkat, míg Kánnon fejében isteni szikra villant, majd hangos sercenéssel leestek a fülei. (Ez úgy történhetett, hogy lovászom fejében nem lakozik agyi ideg, hanem csak füleket összetartó zsineg. Szerencsére az orrát tartó madzagot nem égette át a heves gondolkodás, így csak a füleit kellet visszaszegeznem.) A sikeres akciót követõen (csak kétszer csaptam az ujjaimra…) megállapodtunk Kánnon-nal, hogy a legõsibb módon  fogunk kaját szerezni…. A délidõig történõ hangos segélykiáltásainkra sajnos nem érkezett válasz, ezért felkészülve a legszörnyûbbre, berontottunk az erdõbe. Hangos koppanás, majd reccsenés, fa kidõlés hangjai után elõkergült kedvenc lovászom elordította rettenetes éhség ordítását. A hangrobbanás után a "Tunguzka Meteor rejtélye" címû világhírû oRossz joblada (és nem Kínai ballada) ének készült a helyszínen. Az erdõ még ép fái közül elõcsörtetett GodCsilla és elismerõen hümmögve beletiport minket a földbe. Már kezdetem feladni minden reményt, mikor rettenthetetlen lovászom kirántott a gödörbõl, majd hangos "KAJA !" rikoltással GodCsillára vetette magát! 
Ejnye no, most jut eszembe tudjátok-e ki volt az a GodCsilla ? Sohasem találnátok ki, ezért elárulom, egy rettenetes, óriási, ápolatlan, torzonborz, magamutogató, jelvénygyûjtõ, gorillatartó, osztódással szaporodó sárkány. Eltakartam a szemem elõl a rémes látványt, de az erdõ szélérõl visszafordultam.
Képzeljétek el a látványt !
A bal sarokban egy kisebb hegy méretû sárkány, félelmetes páncélzatával, rajta a "Szeretem az embereket ! Jól átsülve, és mustárral…" pólóingbe feszít, a jobb sarokban a rettenetes Barbár a Pupák Vad Bikája, rajta a "Tormával sem rossz…" felirat díszeleg. Elegánsan meghajlanak egymás felé, majd a közönség felé. Virágszirmokat szórnak, majd rizsszemeket, végül egy-egy szakajtó vizet hajítanak hátra. (A szakajtóval együtt.) Majd gatyarohasztó ordítással egymásnak esnek. Elõszörre felkapta a sárkány Kánnon-t és belevágta a földbe bokáig. De a lovász fiú sem volt rest! Kiugrott a gödörbõl, megragadta a bestye férget és belevágta térdig. Nem akarom elregélni milyen furfangos liftek segítségével másztak ki a földbe vágott lukakból. Helyette inkább ugrok a végére. Napnyugtára rengeteg földolaj és kõgáz kitöréssel lettem éhesebb. Szerencsémre a küzdõk is marhára kidöglöttek, így elkúsztunk a közeli fogadóig. A sanda és fogatlan, no meg felkötött karú, felszarvazott férjek lelkesen készültek a csatára. Persze csak addig míg GodCsilla közéjük nem böfizett egy kiadós kénköves lángnyelvet. A lángoló kocsmán szalonnát, a hamujában krumplit (Ha esetleg Kolombolósz késöbb fedezte volna fel Am Erikát, akkor édes gyökereket  fõztünk.) Lehet hogy sütöttünk, de soha nem rajongtam a konyháért, inkább a pince tudott felizgatni. Éppen az igazak álmát aludtam, kényelmes fejalátétem volt a kocsmáros hullájából, mikor egy sanda íjász nõ lépett oda hozám.
"Pink Zorro vagyok…" búgta a fülembe. Érdeklõdésem jeleként a másik oldalamra borultan tovább hortyogtam. "Láttad mán-e körözési fotókat ?" dugta elém házasságlevelét. Miután biztosítottam, hogy nem veszek porszívót, különösen nem Özv. Dr. Kálnokhetyednyégytyé Gerzsonnétól sem, zavartan a tûszõjébe kapott és elõrántván egy más irományt olvasni kezdte :
"Az éjszakai esõ lágyan pacsmagolt a puha fehér homokoson végig. A pálmafák alatt álló kis faházból lágy Jamaikai körtepálinka csordogált a smaragdként tüzelõ égbolt felé. A férfi elindult a lány felé…"

"A fenébe ez sem az…" morogta enyhe gutaütéssel megáldva. Hosszas keresgélés után elõkapott egy gyúrt papírt melyen az alábbi szöveg állt.

Gyermek korom óta szerettem a kalandos történeteket, meg a sok pénzt, ezért rá álltam az alkura.
Hajnalra hasadván így szóltam a beste sárkányának :
"Hallod-é Te Galád ! Itt és most mérkõzzünk meg, bizonyítandónk, melyikünk lesz a különb…"
Kaptam egy óriási taslit, mitõl felszántottam az erdõt, de a sárkány készen állt a viadalra. Az ütésnek hála szuper terv körvonalazódott az agyamban. A közeli nádhoz futottam, gyorsan sípot faragtam belõle, megszólaltattam, a sípot egészben lenyeltem, majd kirántottam a mûfogsoromat. Kánnon fijam nem akarván alul maradni kivágott egy fát, gyorsan hegedût pácolt belõle, megnyekeregtette, majd a pofájába tömte, és húzta, húzta, majd húzta a fogait. Látva e hatalmas varázslatot a sárkány, azonnal mentegetõzni kezdett, mondván, nincs alkalmas hangszer a közelben. Jó csillagom felragyogott felettem mert a leégett csehó romjai között egy kivénhedt bárzongorára akadtam. (Jó van na, mit ugatsz mi mán akkor ismertük a zongorát és kész !) Elszörnyedt a szörny, megint csak sopánkodni kezdett, hogy Õ biza nem éhes. Kánnon gyerek rendesen beolvasott neki, fogja be mán a pofáját, Õ sem volt éhes, mégis fölzabálta azt a kur*a hegedût. Nagyot szusszanva nyelni kezdte a zongorát a randa állatja. Mivel láttam, hogy igen szenved, tolni kezdtem befele a pofájába a kultúrát. Hirtelen hangos reccsenéssel becsusszant a torokba a zongora, viszont a kottatartóból néhány lap kihullt.
"Bach !" olvasta fel a gaz sárkány és kimúlt. Gyorsan rászóltam a lovászomra, hagyja már abba a foghúzást, én föladom és Ö nyert. Izgatottan megmutatta két fogát, mondván ennyi már kijött, majd érdeklõdni kezdett, mit nyert. Mondtam neki csak az övé a jog, hogy ezt a nagy dögöt elcipelheti.
Unos Untalan utammal nem vesztegetek szót, legyen elég annyi azóta Lord Baál sok pénztet igéretére várok.

A történetet sokszor végig aludtam, maradtam kiváló tisztelettel :
 

Drangori mesék

A 24. számban Hóesés címmel közreadtam egy történetet, ez a kettõ mese, annak folytatása. Nem szívderítõ történet így ez a három, az biztos, de remélem azért tetszeni fog nektek..

A holló

Lenn, a völgyben, az erdõ melletti tisztáson ült a lány. A holló még ott téblábolt körülötte egy kicsit, aztán megelégelte a dolgot és felröppent…

-Kár érted te lány… Meg fognak kövezni…

Az öregen csuha volt. Rendi csuha. Kopott, mint a kocsi, amit egy nálánál is öregbenek tûnõ gebe húzott. Ahogy döcögött a szekér a göröngyökkel teli kitaposatlan ösvényen, a szerzetes két faládába csomagolt földi ingósága meg-meg csördült. Közeledett az este. A kerekek fáradt nyikorgása, andalító dallammá ált össze. Az öreg szemei már csak résre maradtak nyitva, az is egyre csak szûkült, biztos jeléül, hogy itt az idõ éjjeli pihenõ után nézni. A fák színébõl, és a környezõ dombok alakjából arra következtetett, hogy odalenn valami víznek kell lennie.

Vagy harmincan lehettek. Egy részük a közeli szikla testébõl hasigatott ki jókora darabokat, a tisztás közepén gyarapodó halomba hordva azokat. A többség arra várt, hogy dühét levezetve gyilkolhasson. Kiabáltak, mutogattak, köpködtek. Ketten, egy karót ástak le a földbe, és egy mezítelen testû lányt kötöztek hozzá. Õt fogják megkövezni.

Elindult lefelé. Lassan lépegetett, és közben egyre erõsödõ hangon a "Languin deamor tessanah" kezdetû imát énekelte. Elõször a követ hordók vették észre, aztán a lenti csoportból is mindtöbben mutogattak rá. Látszott, hogy nem örülnek a látogatónak, aki megzavarta õket készülõdésükben. Ölni akartak, mert a törvénytszegõnek pusztulnia kell, de az idegen jelenléte megkeserítette a bosszú édes ízét… 

Nem félt, tudta, hogy õt nem bántják majd. Mély hangja, olyan nyugalmat árasztott, hogy akik már hallják ott lenn, nem fognak ártani neki. Énekelt hát, egyre hangosabban, mígnem a dühtöl eltorzult arcok kisimultak…

Mire leért a lányig, mind ott áltak körülötte, és megbabonázva hallgatták az énekét. Egy kis zacskót vett elõ, és egy apró tálkát. A zacskóbol sárga színû leveleket szórt bele, kovával tüzet csiholt, s a füst köde kezdte eltakarni az arcokat…

- Languin deamor tessanah! Languin Tuaqor! - énekelte - Mutasd meg nekünk, mi a bûne ennek a lánynak! -

Sötétedett. A hó még nem takarta el teljesen a Tivóna, Josian, és Defrah tetemét. Mindannyian láthatták a három fekete köppenyest, és a riadt gyermeket, akit a földre tepertek. Érezték azt a szörnyû savanyú bûzt a torkukban, érezték a fájdalmat a melkasukban és a combjukban, érezték a kiszolgáltatottságot, a félelmet, a rettegést. Aztán néhány percbe sûrûsötött kilenc hónap kínja. Átélték, milyen ûzött vadként cipelni terhüket, mely az iszonyat nászának gyümölcse. Aztán férfiak létére megtapasztalták azt, amit csak asszony élhet meg…

Amíg kioldozta köteleit, a lány megkérdezte:
-Ki vagy te atyám?-
-Salev a nevem, lányom.- válaszolta - de most öltöz fel, és jöjj velem, ma éjjel nem állunk meg, továbbmegyünk…

Szép történetek:

Mage története is folytatódik ebben a számban. Anise, akit az elõzõ két történetben ismerhettünk meg, megismerkedik egy öregemberrel. Hogy ki is valójában Õ? Olvassátok el! :)

Nem szisszent fel, amikor meztelen lábával a jeges forrásba lépett, akkor sem, amikor véráztatta arcát újabb tövis karcolta, csak akkor hallatott jajjszót, amikor egy kõnek zúzta térdét, és úgy érezte egy pillanatig, mintha ezer apró szilánkra robbant volna benne a csont.Menekült. Nem tudta, mióta rohan és meddig bírja, csak azt tudta, ha nem bírja tovább, akkor mindent elveszít. Valahol, a lelke mélyén annyi szép emléket õrzött, még annyi minden volt, amit el szeretett volna mindani valakinek, még meg akarta találni azt a világban, amirõl tudta, hogy benne kell lennie, de eddig elbújt elõle. A boldogság. A többiek, akikkel bújkált, már hozzászoktak ehhez, vagy inkább belefásultak. Ez talán a vég. Akkor inkább a halál.

Nem ismerte üldözõit, ahogy õk sem ismerték õt. Sosem akarták. Számukra egy volt a sok közül, akik azért születtek meg, mert az emberek dolga, hogy jobbá tegyenek mindent, amit csak tudnak, és megadatott nekik a döntés, hogy ami rossz, azt elpusztítsák. Az állatokra az élelemért vadásztak. Rá élvezetbõl. Félelf volt, a rosszab fajta, akinek az apja volt ember, és így az elfek sem fogadták maguk közé. Nem jutott neki hely, ahol élhet, csak néhány sorstársa maradt vele, akiknek társasága rosszabb volt a magánynál. Valószínûleg már nem is élnek.

Egy barlang mélyén laktak, nappal aludtak, éjszaka ettek, hallgattak, már nem volt mit mondani egymásnak. Régebben volt néhány pártfogójuk mindkét nép fiai közt, de õk lassan elfogytak az évek
teltével. Hosszú, fájó évek voltak. Ahogyan a nap lenyugodott, minden este várta, hogy a csillagok megjelenjenek az égen. Nem tudta melyik az övé, de amíg nem találja meg, addig élnie kell.

Aztán eljöttek a vadászok. Meszirõl hozta a szagukat a szél, õ értetlenkedve meredt társaira, amint azok, mintha nem hallanák kétségbeesett szavait, ültek, és várták, hogy az emberek ideérjenek.
Végül feladta, tudva, utoljára látja õket. Késõbb gyõzködte magát, hogy éles füle nem halálsikolyokat, hörgéseket hall a távolból, talán csak a szél akarja útját nehezíteni õrült játékával. Késõbb, amikor a kutyák és a lódobogás hangja eljutott hozzá, sírva futni kezdett. Nem tudta, mi vezeti, mégis érezte, merre kell menekülnie. Most ereje végén járt. Egyre gyakrabban botlott el egy kiálló ágban, és az erdõ, amely máskor ajándékokkal enyhítette napjai egyhangúságát, útjába állt, hogy utolsó perceibõl elrabolja azt, amit eddig neki adott.

Halk süvítés után tompa csattanás, durva nyílvesszõ végezte be röptét egy fa törzsében mellette. Ormotlan ahhoz képest, amit az elfek a fiaiknak gyakorolni adnak, ám elég ahhoz, hogy egyetlen, pontatlan találattal kioltsa életét. Amilyen rossz íjász keze indította útjára, olyan jó méregkeverõ készítette azt a zöld folyadékot, aminek eltévedt cseppje most a fa kérgén csorog, mintha a friss sebbõl folyna a vér. Nem nézett hátra, tudta, hogy ott vannak. Egész közel, túl közel ahhoz, hogy a remény apró szikrája tovább izzon, hogy értelme legyen tovább menekülnie. Most megáll, és szembenéz a halállal...
"Gyere. Mindjárt ideérsz."

Nem volt abban az állapotban, hogy meglepõdjön. Amikor valakivel rossz történik, nem képes azonnal felfogni. Ahogy azt sem értette még meg, hogy kikkel évek óta élt, örökre elhagyták az árnyékvilágot, az sem jutott el a gondolataihoz, hogy valaki a fejében szólt, õhozzá. Csupán
az ösztönök mûködtek, a túlélés, a remény. Már majdnem állt, amikor a hangot hallotta, és megsajdult a lába, mikor újra elindult, a fájdalom, amit eddig a menelülõ test ki tudott kapcsolni, most elérte tudatát, és vonyítva követelte a megállást. Minden lépéshez több erõre volt szüksége, mint eddig hosszú ösvényekhez, lábait tudatosan helyezte egymás elé, könyörögve nekik, hogy most ne adják fel. Nem volt istene, csak magára számíthaott. Önmagára, és a hangra.
"Csodállak. Siess. Itt várlak, az ösvény végén."

Újabb nyílvesszõ, majd még egy. Túl közel ahhoz, hogy ennyit hibázzanak, túl közel ahhoz, hogy ne üldözõi beteges játéka legyen a vaddal, akinek utolsó percei hosszabbnak tûnnek, mint eddigi élete.
Pedig, hitt a jóságban, az emberekében is. Más nem maradt neki.

Ahogy a villámcsapás után csak pillanatokkal késõbb ér oda a mennydörgés, elöszõr csak finom, lágy érintést érzett a lábán. Aztán, ahogy a fájdalom rövid tétovázás után örült vágtába kezdett tudata
ledöntése ellen, valahol felfogta, hogy eltalálták. Nem méreggel. Ezt a lövést a fájdalomnak szánták, hogy kiélje magát vad táncában a halálra vált vad testében. Ahogy a durva fém a finom húsba mart, a pillanattal egyidõben a lelkén is sebet ejtett, és megölt valamit, amit féltve õrzött, távol mindentõl, ami arra törekedett, hogy fájón nyissa fel szemét a valóság fekete éjszakájába. Most viszont itt volt, teljes
valójában követelve az elmúlását annak, ami még megmaradt az érintetlen fehérség közepén.

A következõ lövés a bordája közé fúródott, fájóbb volt, ám kevesebbet tudott elpusztítani. Itt a vég. Elesett, és kezeivel, ép lábával küzdötte magát elõre a száraz levelek és az azon élõ férgek
mocskában. Arcát, haját a levelek pora szárította a vérrel kevert verítéktõl, fülét érces nevetés töltötte el. Egyre lassabban mászott, fel a lejtõs tisztáson, kövek, gallyak apró bántalmain keresztül, amit
még az elkínzott testre mérhettek. Két vesszõ mellette suhant el, lehelletnyivel elvétve a célt. A következõ már nem hibázik, vagy, utolérik, hogy kardjukat lassan, kínozva mártsák testébe. Utolsó
erejével meg elõreküzdötte magát, és felemelte a fejét, az ismeretlen hang irányába.

Mindig azt mondták neki, illúziók kötött él. Most egy hõsre számított, aki egyedül szembeszáll üldözõivel, páncélba öltözött lovagra, ki segítõ kezet nyújt felé, vagy egy kisebb csoportra, akik
felveszik a harcot a vadászokkal. A bokrok körül azonban csak egy fekete, elnyûtt köpeny viselõ, szemmel láthatóan sovány, megtört alak állt elõ. Egy pillanatig hallgatott, ám ez az a pillanat volt, ami
majdnem örökké tart.
 - Örülök, hogy idáig eljutottál. Nem kell tovább menekülnöd, ne törõdj az arcodba vágó ágakkal. El fog múlni. Pihenj.

A lány nem tehetett mást, szólni már nem tudott, tüdejében a levegõ sikító örvényként mozgott, hogy életben tartsa az utolsó erejét felélõ félelfet. Annyi ereje maradt, hogy ne ájuljon el, és hallgassa,
mi történik most. Már nem félt a haláltól, vágyott rá, és csak halványan maradt benne annyi hit, hogy talán nem most érkezett el útja végére. Ekkor értek oda üldözõi, nem neki, hanem az ismeretlennek szólva.
 - Nézzétek, az õrült favágó, akiröl Mathen mesélni szokott, ha sokat iszik. Nem hittem, hogy ebben az erdõben a korcsokon kívûl kibírja valaki.... Mi van öreg, tetszik? Kaphatsz te is.... - mondta az önjelölt
szónok, tekintetét végighordozva a többieken, a hatást figyelve. Kilencen voltak rajta kívûl.

A köpenyes alak egy hallgatott, lassan emelte fel fejét, hogy a csuklya alól árnyékba öltözött szemeivel a vadászokra nézzen.
 - Nincs itt dolgotok. Menjetek békével. - a lány meglepõdött. Talán meg tudná védeni õt?
 - Volt egy fickó, régen, valami vajákos fajta, aszongyák, az erdõbe lakik. Nos, nem tudom, miket hordasz össze, de mindárt befejezed... - felelte egy másik vadász, miközben felemelte íját, és lõtt.

Anisse nem adta fel. Hallott a mágiáról, és még maradt benne annyi, hogy reméljen, ha nagyon halványan is. Várta, ahogy a nyílvesszõ hamuvá porlad a cél elõtt, felemelte fejét, bízva ismeretlen
segítõjében. A fába ékelt acél elvált a húrtól, kettészelove a levegõt rohant célja felé... elérte, és halk puffanással a köpenybe csapódott. Az alak térdre esett, majd elnyúlt a földön, többet nem mozdulva. A vég elérkezett, a nevetésbõl kihallotta, ahogy az újabb vesszõ nekiütõdik az íj fájának, miközben a húr megfeszül. Ezt már neki szánták.

A földön fekvõ köpeny összeomlott, és mögötte egy addig nem látott, õsz hajú, kortalan ember vált láthatóvá, mint a ködbõl elõlépõ végzet.
 - Elveszettek vagytok, mint viharban az ágtól elszakadt levelek. Elporladt a sötét árban az utolsó kõ, ami a szikla emlékét õrizte. As regath es eldan. Eth norb son luthas. A láng vagyok. Miképp ti a hamu.

A tíz vadász teste egyszerre kapott emésztõ lángolásba olyan tûz volt, amely nyom nélkül marad, amint elfogy az életõje. A pillanat, amíg kiálthattak volna, arra sem volt elég, hogy felfogják életük végét. A hamut egy gyenge fuvallat sodorta szerte, hogy apró porszemekké hulva elvesszen az erdõ sûrûjében
 - Gyere Anisse - szólt az ismeretlen. - Hosszú út áll elõtted.